Szemlélődő ökumené

„Hol van a testvéred, Ábel?”– kérdezte az Úr Káint (Ter 4,9a). Hol van a testvérünk? – kérdezhetnénk mi is magunktól? A családban? A barátok között? A templomban? Vagy testvérünk-e az afrikai, testvérünk-e az ellenségünk és testvérünk-e a nem katolikus keresztény? S gyakran, a kérdésre nem azt válaszoljuk-e, mint Káin, hogy „nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9b) Az ember ugyanis nagymértékben vágyódó lény és vágyaiban gyakran szembesül a másikkal való rivalizálással.

Káin nem tudott felülemelkedni azon, hogy Isten különböző módon kezelte az ő és testvére áldozati felajánlását. A racionalitást hiányolta Isten döntéséből. Nem volt kész a szemlélődésre, nem volt benne fegyelmezettség a nem várt tett elfogadására. Isten hallgatott, nem magyarázta meg, miért csak Ábel állatáldozatát fogadta el, s a földműves Káinét miért nem. Káin pedig nem akarta, hogy benne is megszülessen a hallgatás, az a belső csend, amelyben megértette volna Isten szavát.

A szívünkből a legjobbat kihozni, ehhez erőfeszítés kell, ehhez akarat kell. Egy festmény jut eszembe, Gustave Courbet1854-ben festett műve: A találkozás (Bonjour Monsieur Courbet). Három alakot ábrázol különféle testtartásban és gesztusban. Három üdvözlési módot, három szótlan párbeszédet, melyben a szívben működő szándék jut kifejezésre. A képen a másikkal való találkozásra az egyik alak nyitottan, a másik alázattal, a harmadik felszegett fejjel reagál.

Amikor elfogadunk, akkor adunk is. Figyelmünket, méltányosságunkat, belátásunkat, igyekezetünket, de mindenekelőtt, emberségünket adjuk. Az ökumené nem jelenti az identitásunk feladását. Az azonosságtudatunk nem attól lesz erősebb, ha másokat gyengítünk. Aki a vallásában támaszt, útmutatást talál, annak bátorsága is van arra, hogy elfogadja a sajátjától eltérőt. Kezet tud nyújtani és megnyílni a másik felé. Ha erős a kapcsolata Istennel, a transzcendenssel, akkor van mihez, kihez viszonyítania, van mihez, kihez képest értelmeznie magát, életét.

Elkötelezett hit: harmonikus én-ideál. Minden vallásgyakorlat egy abszolút felé törekvő kapcsolat, de az út az abszolúthoz az emberekkel való kapcsolatokon át vezet. Az ökumené gyakorlata abban áll, hogy egy közös keresés részeseiként tekintünk egymásra. Tiszteletben tartjuk azt a módot, ahogyan keresztény testvéreink „különféle módokon próbálnak megoldást találni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak” (VI. Pál pápa).

A hitek szeretetből és a gondviselés igényéből jöttek létre. Gondoskodó szeretettel kell a meggyőződéseket elfogadnunk, s csak az a reményünk lehet, hogy létezik a szemlélődő testvériség. Felül kell emelkednünk különbségeinken, hiszen egy őstől származik az egész emberiség (ApCsel 17,26a).

Carl Sandburg amerikai költő így vallott:

Csupán egy ember van a világon; az ő neve ;,Összes Emberek".

Csupán egy nő van a világon, az ő neve “Összes Nők".

Csupán egy gyermek van a világon, az Ő neve “Összes gyermekek”.

Szemlélődő testvéred,

Klári