Tanúságul mondom el, hogy

júniusban csak az iskolai tanítás ér véget

Kedves Testvérem!

Bölcsnek lenni, szombat délelőtt, mondjuk bevásárlás közben, nem elvárás. Ezalatt, én is zenét hallgatok vagy fecsegőseket telefonálok. De az ember mégiscsak bölcsességre teremtetett, és átélhető, eleven gondolatokra vágyik a lisztes polc előtt is és a bevásárlás után, hazafelé az úton is. Éppen, ahogy a minap történt…


A galamb, mely felé közeledtem, fel akart csípni egy ágat a földről. Bántott, hogy megzavartam, s miattam fel kellett röppennie. Odaérve, ránéztem az ágra, amit annyira akart. A járdára kinyúló, látszólag kicsi, vékony gally, a fűben, majd a bokor alján folytatódott. Hosszú volt, vastagodó végű. Csőrrel felemelhetetlen. Letörtem hát az ágvéget, hogy majd könnyedén elvihesse.

Tovább mentem. Nem néztem hátra. Nem vártam meg, visszajön-e, sikerül-e felrepülnie a gallyal? Nem akartam, hogy azt érezzem, tettem valamit a galambért. Mert minden Isten tervében van. Az is, hogy eszközéül választ-e engem egy másik teremtménye boldogulásához. Ha Isten úgy akarja, visszajön a galamb és sikerrel jár. Ha nem jön vissza, Isten másképpen gondoskodik róla. Tettem valamit, de ennek csak annyi a jelentősége, amennyi jelentőséggel az én eszköz voltom bír Isten tervében. Semmi helye sincs tehát a hátranézésemnek.

Aztán kezdtem úgy gondolni az esetre, mint egy nekem szóló tanításra. Melyben mássá lett az ág, mássá a galamb, mássá én. Az ág én lettem. Olyan ág, ami, ha nem törik meg, nem emelkedhet fel. Olyan ág, melyet, ha nem ér veszteség, nem viszik a magasba. Olyan, melybe, ha nem vájnak élesen, nem csipkedik, és nem ejtik le újra és újra a földre, akkor nem is szállnak fel vele. Olyan ág, melynek, ha nincs szolgálatra alkalmas része, vagy ha azt nem szakítják el a többitől, nem juthat messzebb, mint a bokor alja, a járda széle.

Arra gondoltam, lám, csak egy kis rész, az ágvégi vékony hányad értékes bennem, a többi nehezék. Hiába voltam eddig éppen a nagyobb és erősebb részre büszke. Az haszontalan egy galamb számára. A galamb mindazokat jelképezte, akik számára szolgálat lehetne az életem. Akik számára oda kellene adnom magam. Akik érdekében meg kellene válnom rangos és kitűnő szerepeimtől. Mindattól, ami nem a megindokolhatatlan szeretet.

Még fel kellett tennem a kérdést: s az ki a tanításban, aki a valóságban én voltam? Az volt a logikus válasz, hogy olyan valaki, aki nálam magasabb létszférában él. Mint én a faág és a galamb létszintjéhez képest. Isten. Ő az, aki felfoghatatlanul gyámolít. A galamb ugyanolyan kiérdemeletlenül jutott hozzá a gallyhoz, mint én szoktam Isten ajándékaihoz. S ha én jóakaratból segítettem egy galambnak, akiről semmit sem tudok, akkor Isten nem sokkal inkább pártfogol-e engem, akit már születésem előtt is szeretett? S nem grátiszból pazarol-e mindig mindent rám?

Kedves Testvérem, azzal kezdtem, hogy bölcsességre teremtettünk. De ehhez az kell, hogy tanítványként figyeljük a világot, s mindenben keressük a tanítást!  Próbáld úgy megélni a veled történteket, hogy tudd, Jézus ott áll előtted és éppen erről tanít. Akarj minél többet tudni a neked szóló tanításokról, mert ez a szeretet kiteljesedése. Aztán taníts! Életed kimeríthetetlen tananyag. S nekünk szükségünk van teljes emberséged lankadatlan közlésére.

Tanítványod,

Klári