esza logo jobb fels

Tanúságul mondom el, hogy…

… ÁPRILIS AJTÓI SOKFÉLÉK

Az áprilist azzal kezdtem, hogy leemeltem a konyhám ajtaját. Örültem a megnyílt térnek. Nem azért, mert én hoztam létre, hanem, mert el tudtam fogadni; a tágasság már az ajtó előtt is ott volt. Olyan ez, mint a kereszténységem. Nem amiatt vagyok katolikus, mert tudok Mindenható Atyámról, hanem azért, mert ő már születésem előtt ismert.

Isten parancsainak megtartására, engem könnyű volt nevelni. Talán, mert nagymamám megígérte: „lesznek angyalok az életedben”. Mégis, erőfeszítésbe kerül jónak lennem. Mert úgy akarok jó lenni, hogy ne vágyjam birtokolni a jóságot. Ha közömbössé válok az iránt, hogy „jó vagyok”, akkor már nem az a fontos, hogy a jóság az identitásom része-e, hanem csak az, hogy törődök-e másokkal? Egy ideje már kizárólag azt értem jóság alatt, ami válasz Isten jóságára. Ezért küzdelmes jónak lennem!

Amikor leemeltem az ajtót, elsősorban prózai dolgokra gondoltam: ne essen rám, ne csapjak zajt, ne verjem le a falat. Arra csak később, hogy ezzel megszűntettem a beengedés - kizárás eszközét és jelképét. Ám ez az ajtó már évek óta nyitott és kilincstelen volt. Erőtlenné vált, mert a mindig nyitva álló, valójában nem fogad senkit. Hiszen nem nézi, ki lép be rajta, és nem tesz különbséget aközött, aki veszélyes, aki átmenő, s aki a várva-várt.

„Aprire” olaszul azt jelenti, kinyitni. Tavaly, áprilisban bezártak egy ajtót előttem. Lehet, elfelejtették, olyan bejárat felett őrködnek, amelyhez tán maga Jézus vonzott. Mégsem helyeslem, hogy minden ajtót kinyissunk. Tudnunk kell azt mondani: „Mi dolgom vele?” „Nem segíthetek.” „Isten gondoskodására bízom.” S ha van „erőtlen” ajtód, amely nem nyílik, nem zárul, akkor szüntesd meg! Amikor pedig a választás szabadságában kinyitod ajtódat, akkor nyisd ki magadat is! Mutasd meg a rád vetülő fényben, ki vagy, és az örömödet, hogy összetartozol az érkezővel!

Ha egyszer Jézus az ajtómban állna…! – ábrándoztam éveken át. Ma, nem megrendítő jelenésben, hanem hosszú évek fokozatosan kibomló gyönyörködésében akarok részesülni. Ne hidd, testvérem, hogy nem sírnék minden sírást meghaladó sírással, ha ajtómban állna Jézus, de nem ez köti le gondolataimat, hanem annak az öröme, hogy naponta eljön hozzám az Eucharisztiában.

Kedves Testvérem, az ajtók azért olyan sokfélék, hogy megtanuljuk őket. Milyen belépni rajtuk, milyen kizártnak lenni, milyen várakozni előttük? Miként kell fogadottként és elutasítottként bizonyságtételt adni? Arról, hogy Isten mindenkit meghívott az ajtók nélküli világba. Gondold át ajtóidat! Becsaptad-e valaki előtt? Melyiken nem mertél soha bekopogtatni? Hányszor nem mentél be azon, ahol vártak? És voltál-e te, ajtó? Hiszed-e hogy minden ajtó annak jelképe, hogy Isten hazavezeti népét?

Talán majd ez történik: Jézus megkérdezi az Atyát – „Mit kezdjünk vele?” – „Engedjük be, kérlek”, – szól akkor érted is és értem is a Szűzanya. S úgy lesz, hogy eközben majd te is és én is egyszerűen csak kitartunk a vonzásban. Mint egykor az imában. Arra vágyunk, Isten pecsételje ránk, hivatásunk volt a jóság. De legmélyebb vágyunk az lesz, hogy életünk drámája üdvözüljön. Testvérem, lásd meg: az ajtókon keresztül is belénk árad a menny! Arra készítenek fel téged is és engem is, hogy majd beléphessünk a szeretet elragadtatásába.

Ajtóban álló testvéred,

Klári

Go to top