Tanúságul mondom el…

…hogy Te is lehetsz február felkentje!

 

Más a február annak, aki hisz a Mennyben? Más-e a március, az április és a többi hónap? Igen, láttam kis jeleit annak, hogy más. Megtapasztaltam, hogy a hónapok nem a mindennapi élet időhelyei csupán. Megéltem, hogy a hónapokban nem hetek vannak, hanem kegyelmek. Tudom, hogy a napok nem dátumok, hanem azok a lehetséges alkalmak, amelyek egyikén megújíthatjuk keresztségi fogadalmunkat. De mindenek előtt, ott van közöttük az, amelyiken megtérünk.

 

Láttam egy ember életében azt a világot, mely vonzó számomra, amely felrázott, amelyben egyetlen nap sem volt felhígított. És láttam annak az embernek a bátorságát, amint mert Istenbe kapaszkodni. Tavaly februártól ered, hogy úgy kezdte nézni a dolgokat, mintha életében először látta volna őket. Bármire is pillantott, szétömlött benne, hogy „de szép!” Minden a lehető legszebb volt számára. Azt is mintha most élte volna át először, hogy milyen úgy igazából, megérintetten hinni.

 

Elmondta, hogy ő addig diák volt és hívő, szerelmes és hívő, dolgozó és hívő, művészetszerető és hívő, s így tovább. De akkortól, először is hívő lett, és csak ráadásul dolgozó, művészetszerető stb. Az is februárban történt, hogy bement a cukrászdába kedvenc csokis süteményéért. Szájához emelve, meg szokta köszönni az Úrnak, hogy megteheti ezt a kis fényűzést, s hogy Isten megteremtette a kakaóbabot. Most viszont becsomagoltatta a csemegét, majd megköszönte Istennek, hogy odaajándékozhatja a földszinti özvegyasszonynak.

 

Februárban mást is oda akart ajándékozni. Magát. Istennek. De még nem tudta, hogyan. Kicsit megrémült: akkor most szerzetesnek kell állnia? Kicsit félt: nem kap elhívást, és nem veszik be a rendbe. De ezek az ellentétes aggodalmak hamarosan megszűntek. Olyan boldog kezdett lenni, hogy megértette: az életre, egész hátralevő életére kapott meghívást. Isten társasága édes volt és lenyűgöző, mint a cukrászda pultja.

 

Nincs szabály arra, hogy milyen legyen a február, de azt a mondatot, hogy „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” olyan rendszeresen hallotta, mintha ennek a hónapnak ezt kellene mondogatnia a fázós embereknek. Ő persze nem fázott, mert Isten közelségén kívül nem érzett semmi mást. Azután a február megtanította a többi hónapnak is, hogyan kell csodákkal és könnyekkel elhalmozni az embert, s eleven szeretetre nevelni.

 

Kedves Testvérem, azért mondtam el ezeket, mert lehet, hogy úgy érzed, a február kicsit jellegtelen, mert télnek már nem tél, tavasznak még nem tavasz, s a karácsony és húsvét köztes idejében mintha maga is tudatában lenne kicsinységének; zavarában nem is marad hónapnyi időre. Lehet, hogy ez a hónap valóban nem szokott neked semmit adni. De a hónapok megszenteltté válnak, ha „igen”-t mondasz rájuk! Ha már akkor csodaként tekinted őket, amikor még előtted állnak. Beleélünk az időbe azzal a bizalommal, hogy nem tudjuk, ténylegesen mi vár ránk, de elfogadjuk, hogy valahová vezetni fog és valamivé formálni akar.

 

Kedves Testvérem! Igen, tavaly, éppen februárban indult, hogy az az ember úgy kezdte nézni a dolgokat, mintha életében először látta volna őket. Úgy élt a kegyelemben, hogy év végén elmaradt számára az advent. Hiszen kire is várhatott volna, amikor Jézus mindig vele volt? Ne hidd, hogy téged nem ken fel, s nem áld meg Istentől a február. Ne gondold, hogy ez csak különleges emberekkel történhet meg! Nem így van. Tudhatod, az az ember itt van köztünk, s talán éppen Te vagy, aki ezt olvasod!

Szeretettel,

Testvéred,

 

Klári